Szaturnusz. Az Enceladus keresése Csillagtúra

Szaturnusz-család

Kolozsvárhoz aránylag közel van Szelicse, már az Árpád-korban létező település. A közelség dacára igen szép égbolt nyílik, noha Torda és Kolozsvár fénykupolája tekintélyes falatot kér belőle magának. Dél-délnyugat felé nincs ok a panaszra. A korábbiakban leírtakhoz hasonlóan láttam hozzá június 27-ről 28-ra virradó éjszaka a Szaturnusz fotózásához és holdjainak előkerítéséhez. A jó ég miatt jól sikerült észlelés kívánja, hogy bevezetőül írjak pár sort a rendszerről.

A Szaturnusz oppozíción túl jár a Mérleg csillagképben, az Ikrekben bolyongó Jupiterhez képest kedvezőtlenül lent. Ezt kárpótolja, hogy a gyűrűkre a rálátásunk nagyon kedvező. A bolygó egyre messzebb sodródik a mi szemszögünkből, távolsága 1,4 milliárd kilométer körüli, látszólagos fényessége 1 magnitúdónyi, látszó mérete 18 ívmásodperc gyűrűk nélkül, 42 ívmásodperc gyűrűkkel. Ezzel szemben a télen a Jupiter fele ilyen messze járt az égbolton szinte a lehető legmagasabban, 46 ívmásodperces átmérővel és -2 magnitúdós szembe szökő égitestként. Vagyis a Szaturnusz most nagyjából 16-szor halványabb, mint a télen a Jupiter volt, ami a fényképezését természetesen nehezíti. A Jupiter egyik holdja, a Ganymedes 5 és fél magnitúdósnak mutatkozott akkor (Jupiter nélkül szabad szemmel is kivehetően), a Szaturnusz legnagyobb kísérője, a Titán pedig 9 és fél magnitúdósnak most – vagyis a legfényesebb Titán 40-szer halványabban világított, mint a Ganymedes. A kicsi de hófehér Enceladus a maga nagyjából 13 magnitúdójával bő százszor halványabb volt, mint a Jupiter nagy holdja. Az adatokat a Stellarium programból olvastam ki.

A Titán. 1655-ben fedeztük fel, a mi holdunknál jóval nagyobb, bolygónyi méretű bár pehelysúlyú. Bonyolult légkör burkolja, évszakok és időjárás jellemzi, felszínén tavakba, tengerekbe gyűlnek a szénhidrogének. A víz szikla keménységű jég a holdon. A felfedezőjéről elnevezett Huygens leszállóegység küldött haza fotókat a Titánról. Könnyű távcsöves préda és fényessége miatt fényképezni is könnyű.

A Rhea, a Tethys és a Dione negyed, illetve ötöd-ötöd akkorák, mint a Titán, még a mi Holdunk mellett is eltörpülnek. Kráteres felszínük eléggé monoton.

A Iapetus drámaian egyedi hold: fele sötét, fele világos és egyenlítői kidudorodása miatt egy dióra emlékeztet. Ha minden igaz, én a fényesebb, a haladási iránya szempontjából hátsó oldalát fényképeztem – ekkor durván hatszor fényesebb, mint az elülső oldalával felénk.

Az Enceladus is különleges. A maga 500 kilométeres átmérőjével igen szerény méretű, nagyjából egy Kolozsvár-Konstanca távolságnak felel meg. Fehér, mint a hó, a ráeső fény 99%-át visszaveri, pólusain pedig gejzírekként tör fel a víz, és lehet, hogy a felszíne alatti folyékony vízben kialakulhatott az élet.

A Szaturnusz családját fényképeztem tehát váltott műszerekkel. A motorizált EQ3-as állványon 150/750-es tükrös távcső dolgozott Canon 1100D fényképezőgéppel, illetve Scopium webkamerával (2x barlow-val, toldattal vagy anélkül). Érezhetően nyugodtabb volt a szelicsei légkör, mint amikor a rengeteg hőforrással rendelkező Kolozsvár felett nézek át a Szaturnusz irányába. Mind a Cassini-rés, mind a felhőzet egyenetlensége megmutatta magát már az élőképen.

Seeing – a sodródás oka, hogy 2 perces videóból vannak a képkockák, de a hullámzás a légkör számlájára írandó

A fényesebb holdak könnyű prédának bizonyultak, az Enceladus észlelése azonban kérdéses, ottléte a fényképeken a hibahatárhoz közelít, ha egyáltalán látszik valami, és a végső családi fényképre inkább nem tettem fel.

Egyenként 1-2 percnyi videók készültek, illetve 10 raw fotó, összesen 35 gigabájt. A feldolgozást Registax-szel végeztem, az Enceladust az Iris dekonvolúciós eljárásaival is kerestem.