Ha az ember engedi, közel jön hozzá a világmindenség.
Nehezen döntötte el az időjárás, hogy merrefelé fordul, végül talán Szamosújvárat vagy azon túl valahol a Máramarost verte el a vihar, Kolozsvártól délre pedig ugyan jó ég nyílt. Másodmagammal fogtunk hozzá a szelicsei sötétséghez, ezúttal csak könnyű felszereléssel – távcső nélkül, kit objektívvel, de a szokásos igényemmel pólusra állított EQ3-as állvánnyal. No meg a korábban sokat dicsért kis szappantartóval, amely más feladatot talált magának: a vihart. Talán Murphy vagy valamely rejtett légi mechanika az oka annak, hogy az inkább exponáló, mint szünetelő szappantartó több villámot szalasztott el a szünetekben, mint ahányat elkapott exponálás közben.
Az éjszaka legnagyobb részét a Kepler űrtávcső eredeti célterületére, a magasan álló Hattyúra, benne a Tejútra szántam. 20×3 percet. A többi inkább csipp-csupp expozíció. Bár szépen mutatkozik az Észak-Amerika köd és több más, vörös emissziós régió, csak találgatni tudom, hogy mit mutattak volna ugyanezek az expozíciók, ha a fényképezőgépemet nem vakítja meg a gyártó a hidrogén-alfa számára. A Vállfa (Collinder 399) írja alá a kiemelt képet, mert régi kedvenc.






