Titán, Rhea, Szaturnusz, Dione, Tethys, Iapetus
Kevés szaporítani való szó van, a technikát kifejtettem az előző cikkemben. Mielőtt a szomszéd ház mögé eltűnt volna a Mars, egyszer lekaptam, utána a Szaturnuszt filmeztem az eltűnéséig. Június 23-án este 36 gigabájtnyi videó (Scopium) és 0,3 gigabájtnyi raw fotó (Canon 1100D) készült, ezekből mazsolázgattam. Érdekesség, hogy a hosszú idő alatt rajtakaptam két holdat, a Dionét és a Tethyst, amint arrébb mozdultak.
A Szaturnusz és néhány holdja: Titán, Dione, Tethys, Rhea
Tegnap a Szaturnuszt fotóztam a 150/750-essel – a fókuszírozó motor aranyat ér. A légkör nagyon változó volt, fátyolfelhőkkel, átúszó tömött felhőkkel. A célom a Szaturnusz minél részletesebb megörökítése mellett legalább a Titán helyének lefényképezése volt, egy tavaly ilyenkori fotómhoz hasonlóan. Messze túlteljesítettem az elvárásaimat.
A Titán már rögzítéskor megmutatta magát a túlexponált élőképen, de az egyik videó feldolgozásakor észrevettem-forma a Rheát is. Ezeket a halvány holdakat sokkal könnyebb zajnak nézni, mint jelnek, és már azt is ismerem, hogy a szenzoromon majdnem középütt van egy zöld hotpixel, ezért több különböző felvételt (összesen 16 videót rögzítettem a Scopiummal, különböző paraméterekkel) hasonlítottam össze. Ha valami együtt mozog a Szaturnusszal, az jel. Ha nem, az zaj. Ha pedig ezeket a képkockákat összeadom, akkor a jel ki kell hogy emelkedjen a zajból. Elvileg. Gyakorlatilag az egyik videóból – nagy meglepetésemre – egész hold-kollekció jött ki, és a holdak helyzete egybevágott a többi felvétellel és a Stellarium szerinti helyzettel is.
A lézer a Szaturnuszra mutat
Fókuszírozó motort szereltem a 150/750-es távcsövemre és egy házilag készített zöld-lézeres célzót. A fókuszmotor csodálatos, minden várakozásomat meghaladta. A zöld lézer hidegben kudarcos, télen használhatatlan lesz – mert fűtést nem fogok beleépíteni.
Egy szó mint száz, az égbolt megengedte és fotózni kezdtem. Az asztrofotós srácok közül köszönet Geef-nek, aki ismét eszembe juttatta, hogy az égbolt tele van könnyen hozzáférhető apró örömökkel: ez esetben emlékeztetett a beta Cygni színes kettőscsillagra, amelyet már jónéhány éve nem kerestem fel. Aztán hajnalban a fogyó Hold kelése a régi módszereket is életre hívta. Hisz játék az egész :)
A képek tehát motorizált EQ3-as állványról készültek. Az M27 és az NGC 6910 a 150/750-esre szerelt Canon 1100D-vel, 15 light, 1 dark, 30 másodperc, ISO 800. A beta Cygnit (Albireo) Scopium kamerával videóként örökítettem meg. A hajnali Hold a MC 102/1300-assal készült. A képanyagok közül a Szaturnuszt 19-én este, a többit 21-re virradó éjszaka rögzítettem. A feldolgozást Registax6-tal, illetve DSS-rel végeztem.
Nagy bánatomra a szomszéd egy újabb és fényesebb higanylámpát telepített az udvarra, ami miatt sajnos elemlámpa sem kell a távcsőállításhoz, akkora a verőfény.
Képkockák a Szaturnusz-videóból
Stack-változat
A véglegesnek elfogadott, eddigi legjobb Szaturnuszom
Beta Cygni (Albireo)
NGC 6910 nyers
NGC 6910 kidolgozott
M27 Súlyzó-köd, nyers
M27 Súlyzó-köd, kidolgozott
Egy 2013-as és a mostani fotóm egymás mellett
Nyers Hold
Hold-stack 15 képkockából
HDR nyolc lépcsőből
Csillagtúrázók napfordulókor
A magasan járó nap a hosszú alkonyatban is éreztette a hatását: egyszerűen nem akart sötétedni. Finnországban ilyen tájt még javában sütött volna a nap, s Rovaniemin túl (ahonnan a Mikulás jön[citation needed]) le sem ment volna.
Ezért rendhagyó módon nem a Göncölökkel kezdtünk, hanem Hipparkhosszal, aki bő kétezer éve rendszerezni kezdte a csillagokat. Természetesen sorra kerültek a Göncölök, majd a Cassiopeia is, ám ezúttal mondakör nélkül, hisz nem rajta volt a sor.
Számba vettük a csillagok fényességét, színét, hunyorgását – szemben a bolygók nyugodt fényével. A Szaturnuszt és a Marsot azonosítottuk, utóbbi fényével vetekszik az Antares. Messzire kalandoztunk, előbb a naprendszerbeli majd a csillagközi távolságokkal (ha a Hold egy ping-pong-labda, a Föld egy kislabda, egymástól négy méterre, akkor a Nap kb. Szászfenesről világít, a legközelebbi csillagok pedig Aradról vagy azon túlról), s közben szívtuk a friss levegőt – azt az oxigént, ami 5-6 milliárd éve felrobbant csillagokból maradt vissza, még a Nap keletkezése előtti időkből.
Figyelmet kapott a Skorpió, amely az Oriont váltja az égbolton, és az Ikreket nemző Hattyú, mellette a Lant. A Herkules, aki úgy hős, hogy a szót ókori együtthatóval kell beszorozni.
A jövő-menő felhők többszörösen felborították a túratervet, de hát a pakliban benne van ez is.
A csillagtúrát a Giordano Brunótól a Kepler űrtávcsőig vezető bolygókeresés zárta és az, hogy most már igencsak úgy fest, valóban csak idő kérdése és meglesz az első jele a Földön kívüli életnek.
A következő csillagtúra valamikor majd lesz. Jó tervnek tűnik egy meteorvárós kinnéjszakázás, esetleg hozott gitárral, de ez még a jövő zenéje.
A plakát
Ez a csillagtúra csak pár napra van az év legrövidebb éjszakájától. A Nap szemszögéből a Föld északi féltekéje ekkortájt bukik a leginkább feléje. Ilyenkor a leghosszabb az alkony is, emiatt későn, 21:45-kor kell indulnunk, hogy aránylag sötét eget találjunk. Tömegközlekedési eszközzel hazajutni sajnos kizárt lesz. A tájékozódást ezúttal is a Göncölökkel kezdjük. A nyugati égen az Oroszlán ereszkedik alá méltóságteljesen: ez az egyik olyan csillagkép, amely hasonlít is arra, amiről a nevét kapta. Délen találjuk a Marsot és a Szaturnuszt, s fönn van már a téli Oriont halálra maró Skorpió is. A zenitet az Ökörhajcsár uralja, keletről pedig emelkedik a Tejúton repülő Hattyú és mellette a Lant. A halványabb csillagképek közül említést érdemel a Herkules és az Északi Korona is. Kis távcsővel felkeressük az M13-as gömbhalmazt a Herkulesben és/vagy a Vállfát.
A várható kilátás
Az analemmánk tetején jár a Nap
Collinder 399: vállfa
Bár nyár van, az este hűvös lehet, nem árt a hosszúujjú. Kedvezőtlen időjárás esetén halasztunk vagy a túra elmarad. Térkép, telefonszám és túraszabályzat itt érhető el.
A még nem idegen de már nem ismerős Hold
Korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy a mi szemszögünkből gyakorlatilag álló Holdat miként lehetne megforgatni a tengelye körül. A teleholdból eredményül kapott forgás természetszerűleg tele van képi hibákkal, a peremeknél ugyanis a felület vetülete tart a nullába, így a hiba a végtelenbe. Ezért most mással próbálkoztam: ezúttal „valóban elhagyom a Földet”.
Kiindulópontként a – természetesen a Földön :P – június 9-én készült dagadó Holdat ábrázoló fotómat választottam. Ezen a fotón bal/keleti oldalon nagyon szép, kiegyensúlyozott terminátor mutatkozik aránylag távol, de nem túl távol a peremtől. Elég távol ahhoz, hogy a peremnél jelentkező végtelen-hiba ne rondítsa el a végső fotót (a fekete végtelen hibával is fekete marad), viszont elég közel hozzá ahhoz, hogy a Holdból elég sok látszódjon és sokat lehessen rajta fordítani.
A programomat úgy módosítottam, hogy a hiányzó gömbfelületet ne szürkével/rácsozattal, hanem feketével pótolja. Így kibekkeltem azt a hiányosságot, hogy nincs a Hold túloldaláról (és további köztes szögekből) készült saját fotóm. Ami fekete az fekete – s mindegy, hogy a Hold innenső vagy a túlsó gömbszeletkéit nem látjuk.
És akkor a végeredményhez hagyjuk el a Földet és a Föld-központúságot. Legyen a pályánk Hold körüli, a Föld távolságában, és a Földhöz képest maradjunk le rajta 75 fokot. A Földtől kb. 282 ezer kilométerre vagyunk. Ez már elég durva nézőpontváltás, majdnem egy negyed fordulatnyival vagyunk arrébb. Azért épp 75 fok, mert elég látványos változásokat okoz úgy, hogy eleget megtart a Hold felszínéből, hogy érezzük, a miénk is meg nem is, még ismerős de már nem megszokott.
Ebből a nézőpontból az egyébként a korong közepetáján látszó Kopernikusz a perem széle felé található 2 és 3 óra között, míg a Tychót a peremen találjuk 4 és 5 óra között. Nem tudom, felismerném-e a Holdat, alakzatait abból a távolságból.
A Hold tengelyforgása
A Hold tengelyforgása kötött, vagyis felénk mindig ugyanazt az oldalát mutatja. Némi kilengésnek (a librációnak) hála a Hold felületének jóval több, mint fele figyelhető meg a Földről, de a legfrissebb kutatások szerint a Föld felé néző oldal már nagyon rég felénk néz.
Ennek az egyik folyománya, hogy a korong peremén lévő, egyébként természetesen kerek krátereket és alakzatokat oválisnak látjuk. A Földről ez már csak így van. A világűrből sikerült persze másképp fotózni, és aki a Hold tengelyforgására kíváncsi, az megnézheti itt vagy játszhat vele Google Earth-ben.
Node én saját kútfőből is szeretek meríteni, alkotó ember vagyok, nem afféle középkori kompilátor. Korábban megmutattam már, hogy viszonylag egyszerű a Napot gömbként körbeforgatni, viszont a Nap valódi tengelyforgása és megfigyelhetősége, az idézett cikkben leírtam, sokkal bonyolultabb, mint amit egy ilyen forgatóprogram megközelíthet. A Hold egyszerűbb: nem változik a felszíne és sokkal kevésbé megdőlve látjuk.
Napfoltok 2014. június 11-én
A Jupiter, az Orion-köd és a Hold után most a Nap-észleléseimet foglalom össze. Helye volna az 1999-es napfogyatkozásnak, mint nagy nyitánynak, de fényképem arról sincs, így marad az ahhoz képest késői kezdet.
Ebben a cikkben ismét a teljes korongnak szánom a figyelmet, a részletei – mint a granuláció – csak ráadásként kerültek ide.
A képek készítési módja változatos. Van szappantartós, Fuji HS20EXR-s, Canon 1100D-s 102/1300-on és 150/750-en, illetve bolygókamera-mozaik is, mind kézből vagy motorizált EQ3-as állványról. A kollekcióm legszebbik darabjai talán a Vénusz-tranzitot megörökítő képek, vagy hát az analemma. A napkelte- és napnyugta-sorozat szintén előkelő helyet érdemel. Kísérletileg foglalkoztam még a napkorong forgatásával is. Utóbbi akkor hasznos, ha egy peremközeli folt szemből látszó alakjára vagyunk például kíváncsiak.
A témát csak érinti, de ha nem kezdek bele, nem jut eszembe újra forgatni a napkorongot. A Zooniverse újabb citizen scientist projektje a sunspotter, ahol napfoltokat kell összehasonlítani. Egynémely folt-fotó a felbontása alapján úgy tűnt, mintha forgatott fotó volna, ami logikus: ha már foltok összehasonlítása a cél (spotmash :P), akkor a perspektíva torzításának kiiktatása fontos.
(tovább…)
Telehold. 2014. június 12.
A Holdról sajnos nem írhatok olyan cikket, mint a Jupiterről, mivel közel sincs akkora archívumom. Nézni persze néztem a Holdat is már 1998
-ban, de nem rajzoltam le és főleg nem fotóztam. Másfelől, az elmúlt három év Hold-fotói között nem szeretnék úgy linearitást felállítani, ahogyan a Jupiter vagy az Orion-köd esetében, mivel sokszor nem is a holdkorongra s a mind jobb és jobb minőségre esett a hangsúly, hanem egy fogyatkozásra vagy egy kompozícióra, esetleg a szűk műszaki határok feszegetésére. Érdemes megjegyeznem, hogy a technikának és árának az elméleti határa a csillagos ég, ám ennek ellenére nem szabad lesajnálni sem a teljesen gagyi szappantartót, sem a feljavított szappantartót s egy ügyesebb gépből már nemzetközi szintű teljesítmény hívható elő.
Lekaptam, ahogyan a légkör meglapítja a kelő Holdat, a napkelte-sorozat mellékleteként egy holdkeltét is lefényképeztem, megvan a libráció és ha nem is szélső értékek között, de még – elliptikus pályája miatt – a korong méretváltozása is. A 2013-es részleges és a 2011-es teljes holdfogyatkozás is megvan, bár utóbbit még csöppet sem erre való felszereléssel követtem. No és persze olyan is van, hogy nagy a forgalom a Hold előtt.
Ezt a cikket a Holdra, annak egészére, a korongjára és annak fényképezésére hegyeztem ki, ezért a bolygókamerával készített részletek, krátermezők itt nem kapnak helyet. Csak megemlítem, hogy az első nagyobb felbontású kráter-fotót egy levitézlett Canon szappantartó meghibásodott objektívjének eltávolításával, primér fókuszban, videóként készítettem.
A Hold és a Nap
A Napot és a Holdat fotóztam ma különböző eszközökkel és különböző módokon. Összeállt egy három képkockás animáció két látványos napfoltcsoporttal, ráadásképp pedig a Hold és a Mars együttállását (június 7) is elcsíptem. Érdekességképp, amikor egyszer tanácstalanul felnéztem az árnyékból, hogy mitől halványul el a Nap a monitoron, egy halót találtam. Másik fényképezőgép elő, haló lencsevégen.
