A még nem idegen de már nem ismerős Hold

Korábbi bejegyzésemben írtam arról, hogy a mi szemszögünkből gyakorlatilag álló Holdat miként lehetne megforgatni a tengelye körül. A teleholdból eredményül kapott forgás természetszerűleg tele van képi hibákkal, a peremeknél ugyanis a felület vetülete tart a nullába, így a hiba a végtelenbe. Ezért most mással próbálkoztam: ezúttal „valóban elhagyom a Földet”.

Kiindulópontként a – természetesen a Földön :P – június 9-én készült dagadó Holdat ábrázoló fotómat választottam. Ezen a fotón bal/keleti oldalon nagyon szép, kiegyensúlyozott terminátor mutatkozik aránylag távol, de nem túl távol a peremtől. Elég távol ahhoz, hogy a peremnél jelentkező végtelen-hiba ne rondítsa el a végső fotót (a fekete végtelen hibával is fekete marad), viszont elég közel hozzá ahhoz, hogy a Holdból elég sok látszódjon és sokat lehessen rajta fordítani.

A programomat úgy módosítottam, hogy a hiányzó gömbfelületet ne szürkével/rácsozattal, hanem feketével pótolja. Így kibekkeltem azt a hiányosságot, hogy nincs a Hold túloldaláról (és további köztes szögekből) készült saját fotóm. Ami fekete az fekete – s mindegy, hogy a Hold innenső vagy a túlsó gömbszeletkéit nem látjuk.

És akkor a végeredményhez hagyjuk el a Földet és a Föld-központúságot. Legyen a pályánk Hold körüli, a Föld távolságában, és a Földhöz képest maradjunk le rajta 75 fokot. A Földtől kb. 282 ezer kilométerre vagyunk. Ez már elég durva nézőpontváltás, majdnem egy negyed fordulatnyival vagyunk arrébb. Azért épp 75 fok, mert elég látványos változásokat okoz úgy, hogy eleget megtart a Hold felszínéből, hogy érezzük, a miénk is meg nem is, még ismerős de már nem megszokott.

Ebből a nézőpontból az egyébként a korong közepetáján látszó Kopernikusz a perem széle felé található 2 és 3 óra között, míg a Tychót a peremen találjuk 4 és 5 óra között. Nem tudom, felismerném-e a Holdat, alakzatait abból a távolságból. 

(tovább…)