20141111_Interstellar-944724498-largeAz Interstellar című filmet három okból vártam nagyon. Először is a rendező miatt. Az Inception a világa (tehát nem a cselekménye) miatt az egyik olyan film, amin nagyon sokat gondolkodtam és szabad perceimben fel-felidézem egyik-másik jelenetét. Noha nem nézem újra, mert jobb így. Másodsorban a zeneszerző, Hans Zimmer hatalmas ígéret. S nem utolsó sorban amiatt is vártam az Interstellart, mert végre egy nagyszabású világűr-scifi s iménti kettővel ez az elegy hatalmas elvárásokat is ébresztett bennem.

Néztem a trailereket és mert a fekete lyuk (környékének) képi megjelenítése egy, a falamra kitett neutroncsillag-modellel nagyon egybevág, előkerestem egy backstage-et, ahol a tudós gárda elmagyarázta, hogy mennyit dolgoztak a fekete lyuk környékén, annak hiteles ábrázolásán. Emiatt arra számítottam, hogy nagyon szigorú scifi lesz, ahol lassú a mozgás, drága, nagyon drága az üzemanyag és az ember végtelenül törékeny a világmindenséggel szemben. Arra számítottam, hogy a világűr nem csak karton-díszlet lesz, hanem a cselekményt a maga teljes kegyetlenségével, a fizika törvényeivel alakító elem.

Aztán megnéztem a filmet. És minden képi szépsége dacára csalódtam, mert a film maga vert át. 

Mondjuk, hogy a hard sci-fi kategóriában említést érdemel a Gravity film, hisz a világűr hiteles ábrázolására törekszik. Megemlítettem, részemről többet az a film nem érdemel.

Ami miatt szép az Interstellar

A Cassini űrszonda felvételeiből szoktak időnként közzé tenni olyan lélegzetelállító kompozíciókat, amelyeken egy apró (vagy nem is apró) hold hátterében teljesen kitölti a képet a Szaturnusz. És ez nem scifi, ez a valóság. Nyilván innen inspirálódtak a film készítői, amikor az Endurance úszik a filmvásznon, a naprendszer második legnagyobb (de legemblematikusabb) bolygójával a háttérben. Lélegzetvisszafojtva néztem a kicsi embert a végtelenséggel szemben. Megjegyzem, a Jupiter kevésbé közismert és nagyon űrodüsszeiás lett volna, pedig az a naprendszer igazi királya.

Az űrhajó a Szaturnusz közelében

Az űrhajó a Szaturnusz közelében

Vizuális költészet az a bolygó, ahol térdig érő vízben caplatnak és a hegy méretű hullámok is telitalálat. Egyszerűen gyönyörű, archetikipus, álomszerű. (Nekem amúgy is gyengém a tenger…) Nolan nagyon ért az álmokhoz. Fizikai szempontból az ember a világűrben a legmagányosabb, de ezt tudatalatt nem érezzük. Ha viszont víz van, ameddig a szem ellát, akkor ott az ember mindenek által elhagyatott.

Űrhajó az álomtérben. Ilyen tengert csak álmodni lehet.

Űrhajó az álomtérben. Ilyen tengert csak álmodni lehet.

A fekete lyuk megjelenítése megintcsak álomszép. Nem azt érzem, hogy jó az effekt, de köze sincs a valósághoz, hanem hogy az ábrázoló matek a helyén van, ezért nem csak a látóközpontomat elégíti ki a látvány, hanem a szürkeállományom nagy részét is. Nincs konfliktus a látvány és az ismereteim között. Hiteles és hihető is, no meg szép. Kalokagáthia. Ott van a képben az a szépség, amit a roppant tömeg hatására kontraintuitíven meghajló tér jelent, az idegensége ellenére mégis helytálló világrész. Van olyan citizen scientist projekt, ahol Einstein-gyűrűket kell keresnie az önkéntesnek, vagyis olyan jelenségeket, amikor egy előtérben lévő objektum alaposan meghajlítja a háttérből jövő fényt. Na pont ilyen az Interstellar fekete lyukja. Gyönyörű.

A fekete lyuk rendesen görbíti a teret

A fekete lyuk rendesen görbíti a teret

Szép amiatt is a film, hogy – legalábbis az elején – az embert kicsinek mutatja. A jövőben játszódik – az embereket le lehet fagyasztani, van forgás révén mesterséges gravitációt adó űrállomás/űrhajó – de azért a második kozmikus sebesség eléréséhez égetni kell rendesen az üzemanyagot, nem csak úgyni felsuppannak a magasba. A fúvókák hang nélkül, a vákuum kubrick-i csendjében pozicionálják az űrhajót a dokkoláshoz. És a Szaturnuszhoz két éves út vezet. Nyilván siettek, mert a Cassini mondjuk takarékos pályával 7 évig utazott a gyűrűs bolygóhoz, gyorsítómanővert hajtva végre a Vénusz, a Föld és a Jupiter energiájából elcsípve egy kicsit.

Fokozatleválás a “visszapillantó tükörben” (valóság)

Fokozatleválás a “visszapillantó tükörben” (valóság)

Fokozatleválás (valóság, Apollo 6)

Fokozatleválás (valóság, Apollo 6)

Valóság, űrsikló: itt nem fokozatok vannak, de az egyes leváló rakéták annak felelnek meg

Valóság, űrsikló: itt nem fokozatok vannak, de az egyes leváló rakéták annak felelnek meg

Az Interstellar űrhajó-modulját így bocsátják fel, több fokozatos rakétával (ez a kép sem a filmből van)

Az Interstellar űrhajó-modulját így bocsátják fel, több fokozatos rakétával (ez a kép sem a filmből van)

 

De a Szaturnusztól jön a katyvasz

A fennebbiek azt az elvárást keltették bennem, hogy a film hiteles marad. Csalódtam.

Az alábbiak tehát nem csak az úgymond külső, szigorúan tudományos álláspontnak, a nagybetűs valóságnak mondanak ellent, hanem a filmen belül eddig megteremtett világnak – s a bajom ezzel az utóbbival van.

1) A fekete lyuk. Szépen lerajzolták, bevették az idő torzulását (ilyet már a Csillagkapuban is csináltak, szóval a dolog nem új), de ezzel a hitelesség véget ér. A fekete lyuk körül akkréciós korongot mutatnak – aminek nincs forrása, mondjuk egy közeli csillag. Az akkréciós korong röntgenben kéne hogy sugározzon a legerősebben (lásd Cygnus X1) – ami barátok közt is szétperzsel minden közel merészkedőt, legyen az bolygó vagy űrhajó. Egy csillagnyi tömegű fekete lyuk eseményhorizontja néhány kilométer átmérőjű gömbnek felel meg, ami jóval kisebb egy bolygó sugaránál, tehát egy “a közelében” keringő bolygót darabokra szednék az árapály-erők (egyszerű középsulis matekkal: az objektum tömegközéppontjától mondjuk 10 kilométerre a gravitáció legyen G, akkor 10 ezer kilométerre – ilyesmi egy Föld-típusú bolygó átmérője – egymilliomod G). Persze ha a fekete lyuktól tisztes, Nap-Föld távolságban vagyunk, akkor nem történik semmi. De tényleg semmi: messziről a csillag tömegű fekete lyuk ugyanúgy egy tömegpont, mintha egy közönséges csillag volna az adott helyen.

Ehhez képest a fekete lyuk körül hintamanővert hajtanak végre, és a főszereplő úgy halad át az eseményhorizonton, hogy csak egy kicsit rázkódik. Pedig a tudósoknak van egy igen szakmai kifejezésük arra, hogy mi kellene hogy történjen: spagettifikáció. Ami a szakirodalom szerint akkor nem történik meg, ha egy galaxismagokhoz méltó szupernehéz fekete lyukkal kacérkodunk: azoknak elvileg akkora az eseményhorizontja, hogy némi kényelmetlenséggel talán besétálhatna egy ember. A Tejút belsejében lévő fekete lyuk tömegét 4 millió naptömegre saccolják, ennek eseményhorizontja 24 millió kilométer átmérőjű gömbhéj, a Merkúr-pálya tört része.

És valóban, a film szupernehéz fekete lyukról beszél, tehát nem spagettifikálódik az eseményhorizonton áthaladó ember. Csakhogy akkor hogyan kerülik meg percek alatt, tudva, hogy a Tejút közepében feltételezett szingularitás körül évtizedek alatt járnak körbe a megfigyelt csillagok. A minimum, hogy a gyorsulás-lassulásba halnak bele. Szóval a számok nagyon nincsenek rendben, és ez már a filmvászon előtt zavarni kezdett. Hisz csillagászati mennyiségek jelennek meg a filmben, szó szerint is, nem csak hasonlatképp. S micsoda az ember egy galaxis közepéhez képest?

Külön csemege, hogy az a kicsi mütyűr űrállomás-űrhajó akkora tolóerőt tud kifejteni, hogy a fénysebességhez közelítő gyorsasággal sodródó téridő ellenében távolodni tud a fekete lyuktól. És a modulok leválásával el lehet lökni a tömeg egy részét az ellenkező irányba – ez fogalmilag valóban így van, csak nem nagyságrendileg. Az állítás a filmben ugyanis az, hogy nem túl erősen eldobom a hátizsákom, és én ettől a Holdig repülök… Lennebb kiszámolom: az űrhajó mondjuk 85 ezer km/h-val ment a Szaturnusz felé, tehát mondjuk hogy az illető tömeget 0-ról 85 ezer km/h -ra képes gyorsítani adott mennyiségű üzemanyag felhasználásával. Az eseményhorizont közvetlen közelében a tér maga mindenestől egymilliárd km/h-val sodródik a fekete lyuk közepe felé. Tehát bántóan nem jön ki a matek és ez egy amatőr csillagász számára ott helyben a mozivászon előtt átjön.

Hogy a helyi szempontból csak másfél órája (földi szempontból évtizede) ott lévő előörs  rádiójeleit nem vöröseltolódva és szétnyúlva észlelik, hanem visszhangozva, az már apróság, az ember legyint rá. A Csillagkapu ebben legalább pontos volt.

Hogy mi van a fekete lyuk belsejében, az definíció szerint a rendezőre van bízva. Első ránézésre halál-közeli élmény. Kifejezetten szép, ahogyan a múltak egymásra rétegződve jelennek meg, az idő térdimenzióként látható, de az, hogy ezekbe a múltakba bele tud piszkálni, mégpedig pontosan, az aggályos. Lennebb elmondom, miért.

2) A bolygók. Ezek Föld-típusú kőzetbolygók, a Vénusz és a szuper-Földek közötti tömegekkel (a felszíni gravitációt a földi 80%-ában, illetve 130%-ában állapítják meg). Ehhez képest a Földről való felemelkedéshez komolyan vehető energiabefektetés kell, két rakétafokozatot hagynak hátra, és annak rendje és módja szerint ég az üzemanyag, és ég az üzemanyag, míg aztán a másik bolygókról üldözéses jelenetben jönnek-mennek egy vadászgép-szerű űrsiklóval, töredék-annyi tolóerőt kifejtve. Khm.

Külön érdekesség, hogy az űrhajósok hogy nem roskadnak a földre 1,3 G nehézkedésnél – nincs exoskeletonjuk. Legyen egy ember meztelenül 70 kiló, azon a bolygón úgy kellene mozognia, mintha lenne egy 21 kilós hátizsákja. Csakhogy ezek nem meztelen űrhajósok, az űrruhák 21-54 kilósak, ami végletesen 156 kiló mozgatandó testsúlynak felel meg egy 70 kilóra kialakult izomzat mellé. Magyarán van az űrhajóson egy zsák liszt meg egy zsák cukor és a fején egy bő két kilós sapka, amit a nyaknak tartania kell. És megtartja.

3) Távolságok. A Szaturnuszhoz nyílegyenes úton szinte másfél milliárd kilométert kell megtenni. Ezt két év alatt gyűrik le és égetik rendesen az üzemanyagot (különben hét évig utaznának, lásd Cassini). Teljesen korrekt. Baj az idegen bolygók közötti macskaugrásokkal van. Szalvéta-matek: az átlagsebességük a naprendszerben legalább 1,5 milliárd km / (730 *  24 óra ),  ami minimum 85 ezer km/h. Tegyük hozzá, a sebesség egy részét a Mars melletti hintamanővernek és nem a hajtóműveknek tudja be a film.

4) Az ok-okozatiság. Kényes téma és a filmben a fekete lyuknál is jobban kiakasztott. Szalvéta hátán vázolok pár példát – mivel nem vagyok fizikus, nem gondolom, hogy e tekintetben jogom van komolyabb felülethez, mint a szalvéta. És igen, ez nem filozófusnak, hanem fizikusnak való kérdés.

Naiv elképzelés az időről. A fizikusok inkább két fénykúpról szeretnek beszélni

Naiv elképzelés az időről. A fizikusok inkább két fénykúpról szeretnek beszélni

Bevezető: miért nem rágódom a “Mi lett volna, ha?” kérdésen. Soha

Bevezető: miért nem rágódom a “Mi lett volna, ha?” kérdésen. Soha

Népszerű elképzelés, hogy nem egy lehetséges jövő történik meg, hanem az összes lehetséges jövő. Mi itt az egyik ág jelenében vagyunk, és visszafelé csak egy egyenest látunk. Ugyanakkor végtelen sok jelen van, az egyikben például nem is mentem egyetemre, mert valami kicsi kvantumok mozgása ahhoz a döntésemhez vezetett, nem ehhez

Népszerű elképzelés, hogy nem egy lehetséges jövő történik meg, hanem az összes lehetséges jövő. Mi itt az egyik ág jelenében vagyunk, és visszafelé csak egy egyenest látunk. Ugyanakkor végtelen sok jelen van, az egyikben például nem is mentem egyetemre, mert valami kicsi kvantumok mozgása ahhoz a döntésemhez vezetett, nem ehhez

Naiv időutazás a múltba: az időutazó megérkezése egy alternatív jövőt hoz létre, amelynek a múltjában már benne van az időutazó megérkezése

Naiv időutazás a múltba: az időutazó megérkezése egy alternatív jövőt hoz létre, amelynek a múltjában már benne van az időutazó megérkezése

Nagypapa-paradoxon: ha megakadályozom a létrejöttöm, nem tudom megakadályozni a létrejöttöm, tehát meg tudom akadályozni a létrejöttöm, tehát nem, tehát… Az alternatív idővonal egy lehetséges feloldás, ilyesmi a Terminator sztorija: megölni az illető jövőhöz vezető John Connort, létrehozandó egy alternatív jövőt, amelyben a gépek győznek

Nagypapa-paradoxon: ha megakadályozom a létrejöttöm, nem tudom megakadályozni a létrejöttöm, tehát meg tudom akadályozni a létrejöttöm, tehát nem, tehát… Az alternatív idővonal egy lehetséges feloldás, ilyesmi a Terminator sztorija: megölni az illető jövőhöz vezető John Connort, létrehozandó egy alternatív jövőt, amelyben a gépek győznek

Az Interstellar sztorija: egy olyan jövő avatkozik be a múltba, ráadásul két lépésben, amely jövő létrejötte nem következik egyik múltból sem, mert az illető jövő létrehozásához az illető jövőre van szükség. Olyan ez, mint egy frissen végzett egyetemistától az állásinterjún munkatapasztalatot számon kérni ahhoz, hogy alkalmazzák…

Az Interstellar sztorija: egy olyan jövő avatkozik be a múltba, ráadásul két lépésben, amely jövő létrejötte nem következik egyik múltból sem, mert az illető jövő létrehozásához az illető jövőre van szükség. Olyan ez, mint egy frissen végzett egyetemistától az állásinterjún munkatapasztalatot számon kérni ahhoz, hogy alkalmazzák…

Szóval az időutazás kérdését (a jövő beavatkozik a múltba) a film olyannyira megerőszakolja, hogy a bevezetőmben említett tudományos hitelesség és scifi-csemegék romlottnak tűnnek tőle. Az Interstellar ugyanis azt állítja, hogy a jövőbeni fejlettebb emberek megteremtik a lehetőséget a saját múltjukban, hogy a főhös a saját múltját befolyásolhassa, előállítandó éppen azt a jövőt, amiben a múlt módosítása zajlik. Vagyis a fennebbi ágrajzban a film szerint egy olyan idővonal jelenik meg, ami nem következik semmiből, és ez az idővonal beköti magát a meglévő idővonalba. Tehát az okozat az ok.

Lövöldözős filmekben, Terminátorban ezek a csúsztatások nem zavarnak, mert a film világa nem erre hangol. A lövöldözős filmek ponthogy a valóság iránti hűség tudatos felfüggesztését kérik a nézőtől és meg is kapják azt. Az Interstellar viszont arra hangol, hogy nem kell felfüggeszteni a tudományos hűség igényét, mert az űrutazás kényelmetlenül hosszú, minden szempontból drága és nehéz, a megmagyarázhatatlan pedig nem mágikus csoda, hanem tudományosan mindössze még meg nem ismert, de megismerhető jelenség. Az Interstellar arra hangol, hogy ez nem egy dzsí-dzsú hangeffektektől zajos fantázia, hanem a világűrben kubricki csend van. Arra hangol az Interstellar, hogy a tér hajlik, és a relativitás-elmélet embertelenségével kell szembenézni. Tehát a film a hard sci-fi igényével lép fel, és ezt teszi tönkre valami nagyon durva mozdulatokkal. Ezért van bajom az Interstellarral.

Ettől függetlenül jó film. Szaftos, megmentjük-a-világot-film, a kislány sír. Olyan film, ahol egy féregjárat túloldalán is ökölpárbajozik két férfi, mert csak azt a rosszaságot találják a mindenségben, amit az ember magával visz – ez hangzik el a filmben a Brand-lány szájából. Olyan film, ahol a nagy egójú, de jóindulatú, igazi amerikai jófiú, Cooper – captain Kirk? – és a gyáva féreg küzdelme dönti el a cselekmény kimenetelét, nem az üzemanyag.

Ám az Interstellar megcsalja a nézőt – és ez nagyon fáj. Szigorú scifibe ágyazott epikus történetet ígér, ehelyett jól megfestett, de mégiscsak kartondíszletbe ágyazott amerika-sztorit ad. Ezért kár volt képkockánként száz órán át, összesen 800 terabájtnyi adatot renderelni csak a fekete lyuk látványához. Jó lett volna oda akármilyen színes csilli-villi izé, hisz a végén úgyis megmentik a világot.

 

 

facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail