Fiastyúk, Jupiter, Bode Csillagtúra

A forgó Jupiter

A tavalyi Jupiter-szezonra mint ködös-borongós, kellemetlen időszakra emlékszem vissza és az idei sem indult kedvezőbben. A legutóbbi éjszaka azonban használható égboltot kínált. A Nagy Vörös Foltot tűztem ki célul, és amíg magasabbra kúszott a bolygó, a Fiastyúkkal terveztem elütni az időt. Jó átlátszóság de zavaros légkör mellett fotóztam mindkét távcsővel (a SW 102/1300MC és a SW 150/750 Newtonnal), illetve a bolygókamerával. Úgy tűnt, a felbontásnak nem az apertúra vagy a fényerő, hanem a légkör szab igen alacsony határt.

A jól sikerült pólusra állást (egy perc fölött sem csíkozódtak még a csillagaim) vétek lett volna kárba veszni hagynom. Ezért teljesen terven kívül megkerestem és „szóra bírtam” a Nagy Medve híres galaxis-párosát, az M81 és M82 ködöket, melyeket Johann Elert Bode katalogizált 1774-ben. A Lokális Csoporthoz legközelebb eső, de attól már különálló csoport két tagja gravitációsan kölcsönhat. A nagyobbik az M81, spirál-galaxis, a kisebbik ám nagyobb felületi fényességű az M82, spirális szerkezet nyomait mutató szabálytalan, úgynevezett csillagvihar-galaxis (starburst galaxy). Az M82-ben a tejútinál 10-szer hevesebb csillagkeletkezést a páros több százmillió éve tartó gravitációs tánca indította el, ami alaposan felrázta a galaxist. Valamelyest meglepő módon nem találtam ingyen hozzáférhető, egyértelmű adatokat a galaxisok tömegére nézve, és komoly ellentmondások is vannak a neten. E szerint mindenesetre az M81 nagyjából kétszer nehezebb az alaposan felborzolt M82-nél, a galaxiscsoport tömege pedig nagyságrendileg a mienknek (Androméda, Tejút, Triangulum és e három kísérői) megfelelő.

No de lássuk a fotókat. Először is csaltam :) A Jupiter holdjait bemutató fotó voltaképpen montázs eredménye: míg a Jupitert és vizuálisan hozzá közel eső holdjait fotóztam, a látómezőből a messzebb eső holdak vagy kilógtak vagy össze-vissza exponáltam őket, ezért Stellariumból pótoltam a Galilei-holdakat a látvány kedvéért. A Fiastyúk szálas ködössége szerencsére kék, ellentétben a közvilágítással, amely a fényképezőgép piros és zöld érzékelőit volna hajlamos telíteni, ez a szerencsémnek mondható. A galaxisoknál azonban a fényszennyezés miatt nem igazán hagyhattam egy percnél hosszabb expozíciót, noha a pólusraállás megbírt volna még jónéhány értékes másodpercet. Másfelől nincs kómakorrektor (a szélek felé húzódhatnak a csillagok) és a flat hiánya is megpecsételte ezeket a képeket.